Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy csütörtök. Ez a csütörtök napsütéses, forró napnak indult, ám mire hazaértem a nap már eltűnt a felhők mögött. Bosszankodtam is, hogy most mit fogok csinálni (Guitar Herozáson kívül), de aztán eszembe jutott hogy van egy blogom amit már rég nem frissítettem. Úgyhogy meg is született az ötlet, hogy teszek fel új kaját. Hogy ne hozzak elhamarkodott döntést, aludtam gondolkodtam rajta még egy pár órát. És most itt vagyok, a pénteki menüvel:

Az első fogás kertészleves volt - a név onnan ered, hogy a hajháló nélküli hajhullatós konyhásnénik mindent beleraknak amit a kertben találnak - brokkolitól kezdve a konzerv licsiig mindent. Én sajna már kipiszkáltam belőle a zöldségek nagyját mire eszembe jutott, hogy le kéne fotóznom, de a sok szétfőtt tészta még így is látszik. Igazából nem a hajháló nélküli hajhullatós konyhásnénik tehetnek erről, hiszen a suliban csak melegítő konyha van; a kaját bizonyára valami komposztálóból isten háta mögötti helyről hozatják.

 

A másodikon meglepődtem. Elsőre nem is tudtam, hogy mi lehet az a kaja ami úgy néz ki mint egy hányás, a szaga olyan mint egy hányás és az íze is olyan mint egy hányás. Aztán visszaballagtam a bejárathoz, megnézni a kaja nevét, mert egy fénymásolólapra mindig kiírják valami förtelmes helyesírással, kiolvashatatlan betűkkel. De most nem volt kint. Lehetséges lenne, hogy még maguk a hajháló nélküli hajhullatós konyhásnénik sem tudják, hogy valójában mit dobnak a tányérokra? Najó, ez azért túlzás. Elcammogtam az adagoló pulthoz, ahol az a bizonyos konyhásnéni akinek még anno szóvá tettem azt a bizonyos gumicsövet, gúnyos tekintetek közepette elmondta, hogy az a valami amit kaptunk az VADAS. Rögtön megvilágosodtam.
 

A tészta, mintha csak egy mérettel nagyobb szétfőtt gumicsövek halmaza lenne - jutott eszembe a hasonlat, majd összerezzentem ahogy megéreztem a hátamon a konyhásnéni tekintetét. Franc, képes olvasni a gondolatokban. A hússal nem volt semmi bajom, már megszoktam, hogy ilyet adnak: a recétlen késsel elvágni lehetetlen, olyan száraz, hogy fél óráig kell rágni egy falatot, a vége felé pedig egy hatalmas karéjnyi zsír.

És még valami amit érdemes meghalgatni: AFI - Miss Murder

Ciao! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.