Egyszerű kétnapos kiruccanás volt Párizs városába, szerdától péntekig - és a végére sem lett több annál. Szakadó esőben száguldott az autónk Pestről Bécsre 160 km/h-val, mert már igen úgy tűnt, hogy lekéssük a repcsit. De szerencsére elértük. Párizsban is esett az eső, kissé nyomott volt a hangulat, de azért bizakodó szívvel lépdeltem a rágógumis-madárszaros és eléggé monokromatikus hangulatú Strassbourg Boulevardon, ami a Hotelhez vezetett. A szoba szép volt, jó volt, volt benne "French-window", bár a legjobb kilátás kifejezetten a vécéablakból nyílt.

Estefelé az utca megtelt csokikkal, (Párizs igen vegyes város) de hogy miért azt nem tudtam meg, ugyanis sietni kellett a metróhoz, hogy még világosban kijussunk Monmarte-hoz. Sikerült. Utána kisebb belvárosi túrára indultunk a belvárosba, megnézni a főbb látványosságokat. Ott volt például a La Fayette, a shoppingkirálynők és -királyok vágyakozásainak megtestesítője, a Notre Dame, a Tulleries, a Pont Neuf ésatöbbi ésatöbbi. Estére beugrottunk egy Kebabba, majd következett a hajókirándulás.
 

Miközben aludni próbáltam, rájöttem hogy a "szirénázás" névvel illetett cselekvéshez igen könnyen addikttá lehet válni. A párizsi rendőrök/mentősök/tűzoltók ugyanis állandóan nyomatják, még akkor is, ha üres az út. Mert hogy hozzá vannak szokva, ez valószínűleg olyan nekik mint a drog - nem lehet abbahagyni. Én viszont nem voltam hozzászokva és nem volt olyan nekem, mint a drog - szerény személyem ugyanis aludni próbált.
Másnap - ha egyáltalán lehetséges volt - még nyomorultabb volt az idő. Szerencsére most nem a szabadban, hanem a Louvre-ban töltöttük a napot. Szép múzeum, hatalmas múzeum, csodálom is, de egy kissé fel van fújva. Ok hogy ott a Mona Lisa, de nem annyira nagy szám, szerintem több sokkal szebb festmény van még a múzeumban. A Milói Vénusz tényleg szép munka volt, akárcsak az a fejetlen angyalszobor aminek elfelejtettem a nevét. Délután három felé már mondjuk erősen sajgott a lábam a sok járkálástól, de asszem megérte. Napnyugtakor aztán következett az Eiffel-torony. Mit nekünk lift, úgyis sorba kéne állni ahhoz - gondoltam, így nekivágtunk a csekély 1789 lépcsőből álló torony megmászásának. Mire felértünk már teljes pompájában világított meg szikrázott, a látványért igazán megérte - no meg azért Párizs sem néz ki rosszul éjszaka ;)
A problémák ott kezdődtek, hogy mire leértünk a toronyból - lefelé sem lifteztünk -, már korom sötét volt és az istennek nem találtunk egy metrómegállót. Fél egykor végül sikerült (napnyugta utántól egy kicsivel fél egyig kóvályogni a városban egy kissé fárasztó).

 

~Csendélet az Alagútban~
Fél egy volt. A repedt üvegű kijelző szerint 7 perc múlva jön a következő metró. Nyomasztó csend, senki nem mozdul, halovány derengésként még hallani lehet az előző metró dübörgésének foszlányait és fékcsikorgását, ahogy három megállóval arrébb megáll. A lépcsőknél egy belőtt utcai zenész harmonikázik de valami isteni dallamot, ami nagyon nem illik ebbe a közegbe - mint ahogy semmi más sem. A szembe lévő peronon öt méterre egymástól nepperek nem feltétlenül legális dolgokat áruló csokik álldogálnak. Én az új McDonald's szendvicset hirdető táblának döntött háttal kémleltem az állomást - föld alatti bunker lehetett régebben, már csak a vasszegecsek tartják össze. A plafon mellett víz csöpög a sínekre, szinte már hangulatot keltve. A neonlámpák kísérteties derengő fehér fénye ijesztő árnyékokat fest a vaslemezekből összetákolt egyik oldalsó falra, ez szinte majdnem rémisztő, démoni kép. Aztán egy pillanatra felélénkül az alagút, ahogy öt, kábé államig érő lilára meg kékre festett hajú sárga vihorászva elvonul előttem. Ismét a kijelzőre nézek: még 5 perc. Egy fekete érkezik a várakozókhoz, egy kilyukasztott kerekű sportbiciklit tolva maga mellett, nyilván frissen lopott áru - számomra még mindig rejtély, hogyan tudta átemelni a forgó kapun a cangát. Az óra csigalassúsággal már, de immáron 2 percet mutatott a metró érkezéséig. Egy fejkendős indiai hölgy állt a peronra, maga előtt szakadt, rongyokból összetákolt babakocsit tolt, benne a kb 4 hónapos gyermek aludt.
Majd megérkezett a metró - ezen késői órán már csak pár ember és néhány alvilági figura utazott rajta. Négy megállót kellett utaznunk a hotelig, nem ültem le. Az ajtó melletti széken egy viszonylag jó életmódot élő középkorú vörös nő szorongatott a kezében egy üveg vodkát és annyira dülöngélt hogy félő volt, az ajtók rácsukódnak a nyakára - szerencsére egy francia diák odahajolt és mondott neki valamit, ettől aztán leszállt. A kocsiban továbbra is ott terjengett az undorító alkoholszag, ám az emberek semmit nem reagáltak. Mereven álltak/ültek tovább, az egyikük egy török párizsi lapot olvasott, egy másik illető - egy nagy darab fehér fazon - keze pedig gyanúsan sokat járkált fekete bőrdzsekije belső zsebe felé. Nem akartam tudni, milyen eszközt hordott magánál.

Majd leszálltunk. A sötétben még a hotelhez vezető utat sem találtuk meg rögtön, jól eltévedtünk. Fél órával később büdösen és izzadtan - nem volt már erőm zuhanyozni - feküdtem az ágyamban, miközben próbáltam bebeszélni magamnak, hogy az autók motorhangja valójában a tenger morajlása és a szirénázás pedig a bálnák éneke. Még nekem sem volt egyszerű ilyen bődületes hazugságot bemesélnem magamnak.
 

tHiS Is pArIs **** ThIs iS PaRiS *** tHiS Is pArIs

Másnap semmi különös nem történt, semmi újdonságot nem láttam. Szép és jó Párizs, de olyan mint Budapest: a látványosságokat szépen rendben karbantartják, a város többi része meg ott rohadjon meg a mocsokban ahol van. Turistalátványosságnak nagyon szép város, élni nem élnék itt. Megjegyzés: a Kebab nagyon finom.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.